Dr. Mezey: Unokáim Farkas Balázs, Lipták Zoltán és Sebők Zsolt mezt kapnak ajándékba
BlogVideoton 2010. dec. 16. 18:37
A Videoton FC vezetőedző, Dr. Mezey György a magyar labdarúgást megosztó személyei közé tartozik hosszú évek óta. Sokáig nem szerepelt a futball nagyszínpadán hazánkban, de az elmúlt másfél-két évben visszatért és egyre jobban úgy fest, hogy bajnoki címhez segíti a Videoton FC együttesét. A klub honlapján, blogjában a karácsonyról blogolt.
Gondolatok az adventi időszakban
Talán viccesen hangzik, de nem annyira vicc így Karácsony táján a következő. Az életnek három szakasza van: az első, amikor azt hiszed, a Télapó (Jézuska) hozza az ajándékot, a második, amikor te magad öltözöl be Télapónak, a harmadik pedig, amikor úgy nézel ki, mint a Télapó. Komolyabbra fordítva a szót, Advent az év talán legszebb időszaka. Magánéletemet mindig is olyan területnek tartottam, amiről nem szívesen beszéltem a nyilvánosság előtt, de Karácsony kapcsán elmondható, katolikus, keresztény családomban egészen a 19. század végéig visszanyúlóan közel harminc kántor – a kántor szorosan az egyháznál működő azon énekest jelenti, aki a szertartásoknál, főképp pedig a templomban, orgonakíséret mellett a nép énekét vezeti – volt. Ennél fogva, a hit átszőtte a mindennapjainkat, így a Karácsony, illetve az azt megelőző időszak mindig méltósággal teli, komoly és szép része volt az évnek az életemben és ez mind a mai napig így is van. Sajnos a családommal Advent idején sem tudok sokkal több időt tölteni, mint általában, mivel a mi szakmánkban az őszi szezon lezárulása nem jelenti a munka végét, a háttérben kevésbé látványos, de nagyon fontos feladatok adódnak ilyenkor. Amikor viszont a nap végén hazaérek, átlépek egy határt és „beleesek” abba a bensőséges, szeretetteljes környezetbe, amely minden rezdülésével, a fenyőkoszorúkkal, és gyertyákkal a Karácsony közeledtét hirdeti.
Ezek az utcai, mezítlábas „őrjöngések” mentették meg a lelkem. Hálás vagyok ezért a futballnak.
A futball azonban mindig velem van, még szenteste is, hiszen az elképzelhetetlen, hogy a kis unokáim – heten vannak – ne éppen a legaktuálisabb vidis mezt szeretnék tőlem karácsonyra, hogy a kedvenc játékosaik dedikált képeit már ne is említsem. Aktuálisan most Farkas Balázs, Lipták Zoltán és Sebők Zsolt tartozik a favoritok közé. Egy szinten túl azonban nem engedem, hogy jobban belesodródjanak ebbe a szép, de kegyetlen világba, mert szeretném megóvni őket a csalódásoktól és attól a szennytől, amit nap nap után az emberre kennek. A család, a munka, a futball nálunk harmóniában van, a határokat sosem lépjük át, ezért is tudok stabil, a valóságtól sosem elrugaszkodott maradni. A gondjaimat, a felelősségemet, a harcaimat átérzik akár negatív, akár pozitív hatás, élmény ér a futball kapcsán, de azt nem szeretném, ha végig kéne csinálniuk mindazt, amit nekem kellett. Ez talán furcsán hangzik, mert nyilván sokan biztosra veszik, hogy ha még egyszer kezdhetném, ezt az utat választanám megint. Ebben azonban magam sem vagyok biztos. Az én gyerekkoromban igen szűkek voltak a lehetőségek, nem lehetett annyira nyitni a világ felé, mint ma, az internet korában, amikor pár kattintással olyanokat is megtudhat az ember, hogy mit gondol az amerikai hadügyminiszter a magyarok afgáni szerepléséről. Az én életemben nem volt más, csak a futball. Gyerekkorban nagy szegénységben éltünk, az egyetlen szórakozási lehetőség az volt, hogy kimentünk az utcára focizni. Később a kluböltöző jellegzetes illata, a mosott mezeké és nadrágoké örökre belém ivódott és meghatározta az egész életemet. Ma talán sok fiatal nem is érti, milyen az, amikor iskola után hazamenvén azt eszik az ember, ami jut, s hogy a nyomorúság és a csonka család – hat éves koromban vesztettem el édesanyámat – elől a felhőtlen játék örömébe menekül. Ezek az utcai, mezítlábas „őrjöngések” mentették meg a lelkem. Hálás vagyok ezért a futballnak. Egy könnyedebb történetet azért hadd meséljek itt el azzal kapcsolatban, hogyan tanított a sport rendre, tisztességre, fegyelemre. Amikor kezdő ifistaként bekerültem a RAC nagycsapatába, és a BLSZ (Budapesti Labdarúgó Szövetség) I. osztályában játszottunk, volt nálunk egy 36 éves balhátvéd, akit én Jani bácsiztam. Egyébként Bikának szólították kegyetlen, dúvad belépései okán. Egyszer aztán a meccs hevében letegeztem, „Add már, Jani!”, kiáltottam neki. Na, az öltözőben olyan pofont kaptam ezért, hogy kirepültem az ajtón. „Majd ha megittunk egy korsó sört és azt mondom neked, hogy szervusz, akkor majd tegezhetsz, fiam”, tette hozzá János. Többek között ezt is megírtam annak idején a Gyöngyvirágtól lemondásig című könyvemben, ami egyébként nem volt más, mint az akkori világ bemutatása élettörténetemen keresztül. Máig mutató tanulságos történet.
A karácsonyra visszatérve, ma az ünnep legszebb része számomra, amikor az egész család – gyerekeim, unokáim, bátyám és családja – összegyűlik nálunk, s ahogy körbenézek rajtuk, úgy érzem, hogy mindennek, amit csináltam, csinálok az életemben, van értelme.
Legközelebb két hét múlva jelentkezem újabb bejegyzéssel. Ezúton kívánok szurkolóinknak és honlapunk olvasóinak Békés, Áldott Karácsonyi Ünnepeket!
(Forrás: vidi.hu)